Csapatom

1955-ben Kossuth-díjat kapott többek között Básti Lajos, Bessenyei Ferenc színművész, Benczik Sándor törzsállattenyésztő, Budavári Károly vájár, Fábri Zoltán filmrendező, Fernbach Antal traktoros, Fischer Annie zongoraművész, Kapoli Antal juhász, Lukács György filozófus, Major Tamás, Uray Tivadar színművészek és Sarkadi Imre író.

1955-ben Budapest pályázatot nyújtott be az 1960. évi olimpia elnyerésére. Ezért is furcsa, hogy addigra már le is állították az 1950-ben megkezdett metróépítést a Népstadion és a Déli pályaudvar között. De nemcsak metró nem járt még, hanem az Erzsébet híd sem állt a Duna felett. Ezzel szemben már közlekedett az új Ikarus 55 farmotoros busz, már működött a Magyar Légiforgalmi Társaság, már elindult az első próbaadás a Magyar Televízió Vállalat helyiségeiben, mint ahogy a mai 3-as vonalán megindult a villamosközlekedés Kőbányán, és a magyar ipar már elkezdte a sikeres Bambi üdítő és a még sikeresebb gumibugyi gyártását is.

A Corvin mozit 1955-ben adta vissza a szovjet kormány a magyar államnak, és megépült a Széchenyi-hegyi adótorony is. 1955-ben játszott még a Körhinta egyik hőse, Soós Imre, de az évben hunyt el az első olimpiai bajnokunk, az úszó Hajós Alfréd. Honthy Hanna óriási sikereket arat a Csárdáskirálynővel, újra a Honvéd a magyar bajnok fociban.

1955-ben a világ egy másik pontján, a kaliforniai Anaheimben megnyitották a a Disneylandet, a földkerekség legkeresettebb szabadidőparkját. Amerikában akkor már megőrültek Bill Haley és a Comets Rock Around The Clock (Éjjel-nappal rock) című rocktörténelmi daláért.

A magyar lakosság „kábítószere” a sport, a sportfogadás és a világraszóló sportsikerek. A 6-3, Iharosék, Székely Éva, a pillangókisasszony és társai, a helsinki olimpia megismételhetetlen összesen 42 érme, 16 aranya (az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött harmadik hely a nemzetek rangsorában), köztük a labdarúgó- és a vízilabda-válogatott hőn óhajtott aranyai. A kosárlabda-válogatott is ott volt, s a szerény 9. helyen zárta az olimpiát 1952-ben. Három év alatt hogyan került ez a csapat a jelentéktelenség homályából Európa élére?

A recept a Honvéd fociban bevált, a legkiválóbbakat mind itt is egy helyre gyűjtötték, a legjobb Meteorosokat Páderestől beszippantották. Páder Meteorja még foghíjas volt, de Honvédként bivalyerőssé vált Gremingerrel és Simonnal megfejelve. Pádernél a cserék nem igen „rúgtak” labdába, a végsőkig kitartott elgondolásai és a kezdő ötöse mellett. Az ambiciózus fiatal testnevelő-tanár nem volt hát ismeretlen név a szakmában, de az, hogy 1951-ben a tapasztaltabb kollegái előtt őt nevezték ki a válogatott edzőjének, az mégiscsak felért egy áramütéssel. 25 éves volt ekkor, és az olajozott Honvédját átültette a válogatottba. Az igazi szakmai kihívást az jelentette a számára, hogy azokat, akiket nem nyelt be a katonacsapat, mint például Zsíros, hogy illessze a rendszerbe. 1952-ben tíz későbbi Európa-bajnokkal szerepelt a csapat az olimpián ‒ éretlenül. Páder az utolsó percig ott ült a pálya mellett és szívta magába az ismereteket, többek közt az amerikaiakat is meglesve, bár erről akkoriban hallgattak az újságcikkek. Ezek után mondja meg valaki, hogy tulajdonképpen mikorra is esik az Aranycsapat születése? Mindenesetre eljött az idő, amikorra Páder fejében egy éjjel összeállt az álom, a dolgos nappalokon meg ennek a szálára felfűzte az oda illő láncszemeket és nekilátott a csiszolásuknak. Mi volt ez, katonai drill? Lehet. Nagyon erős egyéniségeket eggyé gyúrni, törekvő fiatalemberekkel megértetni és elfogadtatni a közösségi szellem elsőrendűségét, ebben rejlett a mestervizsga. Az eredmény mindnyájuk hozzáállásának bizonyossága. A játékosok egykorúak voltak a mesterükkel, akit tegeztek, Janikának szólítottak, és ha kellett, nem szégyellték felrúgni focizás közben. Egy húron pendültek és a kősziklánál is keményebbé tette őket a közös cél, a siker iránti vágy, de még inkább a tett.

Igaz, csak a piramis legtetején jelentek meg az említett kiváltságok, de ott olyan életet biztosítottak, amiről a hússal többnyire csak ünnepnapokon találkozó emberek, a munkás-paraszt hatalmat építők a petróleumlámpa fénye mellett még álmodni sem mertek. Mai szóval, élt és virágzott a sport-business: az állam biztosította a feltételeket, majd a maga ereje szerint igyekezett elismerni az eredményeket, melyek a teljes lakosságot, válogatás nélkül mindenkit roppant büszkévé tettek. 1952-ben az olimpia utáni fogadtatás minden képzeletet felülmúlt a tömeg méretében és abban, hogy szemben a május 1-jei felvonulásokkal az emberek akkor önként és dalolva, tiszta szívből lengették kalapjaikat a maguk választotta, valódi bálványaik előtt. Ki gondolt akkor arra, hogy a vagongyár központi

szertárosa — a kor szellemének parancsát követve — azzal bíbelődik, „hogy a kiselejtezett anyagot újrahasznosítsa és a kimustrált labdák bőrszeleteiből pántot fabrikál a fürdőpapucsokra”. Ezt várták el tőle, mert, hogy minden fillérre szükség volt, és le a bűnös pazarlással! Ennek a szemléletnek később még veretes nyoma marad a magyar kosárlabdázáson is.

1953-ban többek közt a katonák, a budapestiek és a sportolók izzadtságával, utóbbiak önkéntes munkafelajánlásaival (Papp Lacival az élen, a legnagyobbak is lelkesen „trógerolták” a homokot, a cementet, de senki, a kosarasok, sőt Puskásék sem maradtak ki az építkezésből) — többszöri határidő-módosítással, magyar építőipar, oh! — elkészült a monumentális, az erőt szimbolizáló Népstadion. A megnyitón részt vett Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság amerikai elnöke, akit minden protokoll-szabályt felrúgva a sajtótribünre száműztek, mivel Rákosi Mátyás, a „nagyvezér” úgy gondolhatta, hogy a díszpáholy márpedig nem azért épült a nép verejtékével, hogy egy imperialista nemzet fia kifigyelhesse az oda vezető

biztonsági, de még inkább titkos föld alatti alagutat, meg különben is, mi keresnivalója is lenne ott neki az elvtársak között. Azt sohasem tudjuk meg, hogy ennek a több mint „malőrnek” később milyen szerepe volt Budapest olimpiai álmainak meghiúsulásában. A derék amerikait ugyanis azért hívták meg, hogy maga láthassa, Magyarország nemcsak a világ egyik vezető sportnemzete, valóban irigylésre méltó sikerekkel a háta mögött, de ezen túl minden szempontból alkalmas arra is, hogy egy nyári olimpiának adjon otthont (igaz, például a szállodakapacitás hiányáról vagy az akkor már leállítás előtt álló metróépítésről mindenki mélyen hallgatott). Az 1955. évi Népstadion-beli kosárlabda Európa-bajnokság bármennyire is kiemelt eseménynek számított, már nem osztott és nem szorzott a döntés szempontjából,

sőt épp az Eb idején született meg a Rómának kedvező döntés. A budapesti pályázat — bár igyekezett a magyarok jogosnak mondott jussával kampányolni — nem volt versenyben.

Vasmunkás, postai kézbesítő, vasutas, kocsmáros, testőr tiszthelyettes, melós, villanyszerelő (Bánhegyi édesapja a Népstadionban volt villanyszerelő) és néhány értelmiségi fia, a többség vidékről vágott neki az útnak, de soha nem kérdezték egymástól, ki honnan jött, csak azt, hogy ki merre tart. Az életük nem volt más, mint lendület, vidámság és derű. Tisztelték egymást és barátok voltak, idegen volt tőlük a klikkesedés. A túrákon például nem is az egy egyesületbeliek aludtak együtt, Zsizsi és Simi voltak szobatársak, miközben a klubmeccseken majd megették egymást. A válogatott ajtaját átlépve varázsütésszerűen a klubbeli, nem mindig szenvedélyektől mentes rivalizálásból semmi sem maradt. Más kötötte le a figyelmüket, az, hogy meg voltak győződve a küldetésükről, arról, hogy ők kosárlabda-történelmet írnak a nap minden percében. Ez a morális erő kovácsolta egybe a csapatot.

„Mániákussá váltunk mind, ha a labdáról volt szó. A portásokat becsapva, akkor még mint középiskolás diákok lógtunk be a Sportcsarnokba, csak hogy leshessük a trükköket a válogatottak edzésein – vallja meg Dallos János. Emlékszem, hogy az akkori bajnokságokban szereplő kézilabda csapatok számára kötelező volt tartalékcsapatot is indítani. Több alkalommal így segítettem ki a csapatomat én is, sőt így láthattam »kézizni« még Puskást is a Honvéd »tarcsiban«. Ez a szellem, ez a tiszta sportszeretet volt ránk a jellemző. Ma már ki érti, hogy mit jelentett a sokaknak a világot jelentő nagy sportcsaládba tartozni. Edzés után Páder megjegyezte, lehet egy kicsit focizni, s mi ráhúztunk még vagy egy órát. Tatán az edzést követő vacsora után – bárki senki nem kérte – gyakran lementünk százakat dobálni. Aki 95 alatt maradt, az jobban tette, ha nem találkozott a többiek tekintetével. Papp és Zsíros cukkolódása meg kikergette a világból. Minden »ziccert« kíméletlenül kihasználtak.”

Megszállottként viselkedtek, a héthetes alapozást megnyújtották tízhetesre (testre szabott, egyéni edzéstervek), ha kellett téli alapozáskor 18 kilométereket is futottak, ha kellett a tűző napon napi öt órákat gyakoroltak, tornáztak, atletizáltak, mezeit futottak – vakon és engedelmesen, alázattal, minden egyéni érdeket alárendelve a csapatszellemnek. Hétről hétre azt érezték, hogy ez így jó, megint fejlődtek. A csapatból tulajdonképpen csak egyvalaki lógott ki, Bobi, a tatai tábor kutyája, aki a hosszú futásokkor az első kilométerek után úgy érezte, hogy addigra ő már megdolgozott a neki „csórt” maradékokért, és inkább csendesen visszafordult a táborba, készülni a másnapi körökre.

„Páder nem mondta ki, de minden döntésén éreztük, hogy aranyéremre tör. Felmérte, hogy fizikailag nem győzhetjük le a szovjeteket. A sikerhez vezető utat az ötletes, improvizatív játékban lelte meg. Itt vált előnnyé, hogy mindegyikünk mást tudott jól, és különbözött az egyéniségünk. A centereknél például Bencze az alapvonalon, Simi inkább a felső poszton érezte jól magát. Zsíros pedig mindkét helyen klasszis volt. Páder fantasztikusan sakkozott a meccseken, szinte minden döntése bevált” – elemzett egy visszaemlékezésében Greminger. A csendes, sohasem ugráló, az utasításait halk szóval továbbító Páder nyugalma abból fakadt, hogy minden meccset előre végig játszott magában, a meccsre már úgy ült le, hogy a fejébe minden létező variáció be volt táplálva. Gremingerben tökéletes partnert talált, aki tűzön-vízen keresztül végrehajtott és hajtatott minden edzői utasítást, az edző szava szentírás volt a számára. Ha Páder 50 x 50 méter repülőt kért, akkor a mindig hangadó Greminger megkérdezte, hogy „…nem lenne-e jobb 70 x 50-et csinálni?” Jöhetett a 70 x 50, mezítláb a tatai edzőtábor bársonyos füvű focipályáján. Greminger annyira szuper aktív volt, hogy dr. Révész Sándor, a csapat orvosa csak abban látott megoldást a visszafogására, hogy kitalált szívzörejek hírével ijesztgette az egyik vizsgálat után. A derék doktor azonban lelepleződött, mert „Csőrös” nem hagyta annyiban a dolgot és egy másik orvossal is megvizsgáltatta magát.

Páder nem az önkényt pártolta, amikor kialakított egy-egy taktikai elképzelést, kikérte a játékosai véleményét. Az emberek elosztását mindig közösen beszélték meg, például Czinkán, akit egymás között csak „Vérszívónak” neveztek, rendre az ellenfél legveszélyesebb dobóját kapta. Egyre acélosodott a gárda (1953 moszkvai Eb ezüstérem, 1954, a budapesti főiskolai világbajnokság aranyérme hatalmas lökést adott a csapatnak, mely 1955-ben veretlenül nyerte a kis Európa-bajnokságnak számító Szófia Nagydíjat). A moszkvai ezüst szinte

automatikusan jelentette a budapesti Eb rendezési jogot, és az Eb első kettő indulhatott a következő vb-n is, Brazíliában. Mivel azonban az Eb győztes, a „nagy és dicső” Szovjetunió nem kívánt élni a jogával, mi, rendes politikai csatlós módjára csatlakoztunk a döntésükhöz és a csapat annak rendje módja szerint lemaradt a világseregszemléről. Mint később kiderült, sajnos nem először és utoljára…

Ahogy épült a csapat (1953-ban 184, 1954-ben 253, 1955-ben már 340 foglalkozáson vettek részt a játékosok!), úgy haladtak az 1955. évi Eb előkészületei is. A Sportcsarnok kicsi lett volna a tornához, ezért a Népstadion ötlete merült fel.

Népsport újságcikk

Magyar Rádió, 1985

Miután korábban játszottak már salakon, döngölt agyagon, sőt a Lenin Intézetben még márványon is (!), a FIBA csakis fapadlós játéktérrel engedélyezte a szabadtéri rendezést. Ennek a főpróbája a főiskolai világbajnokság volt az MTK pályán, teljes sikerrel. A játékosok szerint a sportcsarnokbelinél magasabbra lehetett ugrani rajta, ruganyosabb volt a Népstadion díszpáholya és a K szektor elé terített, vörösfenyőből készült, szürkére mázolt padlózat.

Németh Imre

Magyar Rádió, 1985

Azért egészen más volt a szabadtéri játék, mert nem voltak igazodási pontok az óriási térben, s ráadásul a szél komolyan befolyásolta a meccsek menetét, előfordult, hogy a gyűrű mellé kellett célozni, mert a szelet is be kellett számolni a dobásba. Akkoriban jól ismert volt G. Romanova kosárlabdakönyve, melyben a szerző megállapította, hogy ez a játék tipikusan szabadtérre való sport. El lehet képzelni, hogy az ég felé fordulva mit üzenhetett Simon G. Romanovának, amikor egy májusi meccset hóesésben játszott a csapat Bulgáriában. Az Eb-n hóesés nem volt ugyan, de az eső és a szél többször is tiszteletét tette a palánkok között. Apropó palánk.

A korábbi fapalánk után Budapesten már a rugalmasabb üvegpalánk és „mennyezetvilágítás” várta a játékosokat. Az olasz szeletelésű 70 bőrlabdát a Honvédban varrták, közülük sajnos egy sem maradt meg az utókornak. „Minőségük a legkényesebb igényeket is kielégíti, és újabb elismerést fog szerezni a szocialista magyar iparnak” — írta Velkei Ferenc, a technikai bizottság elnöke. Időnként fújni kellett beléjük, néha meg túlfújták őket és ilyenkor le kellett engedni őket. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, ahogy sikerült. „Mindig a pályaválasztó labdájával kellett játszani, a bemelegítésnél odaadták a vendégnek a bőrt, hogy gyakorolhasson a meccslabdával. A MAFC-é akkora „lufi” volt, hogy alig fért a gyűrűbe — mesélte Bencze. Már tiltakozni akartunk, amikor a budafoki sváb kocsmáros minden hájjal megkent fia, Czinkán, a »Cines« nyugalomra intett bennünket. Az 5. percben ájtatos képpel jelezte a bírónak, hogy a labda »mit ád isten?« , leeresztett. Akkor csak ő tudta, hogy a tettes — egy tű képében — ott lapul a nadrágjában. A meccset a mi labdánkkal folytattuk.”

Kertész István az Eb szervező bizottságának feje később önkritikusan hamut szórt a fejére és rettegve várta a párt elmarasztalását a falragaszok miatt, mert, hogy kései megrendelés miatt csak 500 nagy plakátot ragasztott ki az Állami Hirdető Vállalat. Nem tudták megvalósítani az 50%-os vasúti kedvezményt sem, be kellett érni a 33%-os kedvezménnyel. Mint ahogy túlterheltség miatt a posta elhárította magától az Eb-bélyeg kiadását, s csak az Eb-bélyegző készült el. Hiába, akkor sem mentek zökkenőmentesen a dolgok.

Egy héttel az Eb előtt megkezdődött a jegyárusítás. A Népstadion Vorosilov úti pénztáránál lehetett belépőt váltani „délelőtt az álló 1, az üllő 4, délután az álló 4, az üllő 14 forint volt”. S az élvezetet fokozandó a Képes Sport még egy kislexikont is megjelentetett kezdő kosárlabda szurkolóknak a játék könnyebb megértése érdekében. Semmi akadálya nem volt hát, hogy a foci, az atlétika, az ökölvívás és a tenisz után a kosárlabda is birtokba vegye a Népstadiont. A főhadiszálláson, a margitszigeti Nagyszállóban William Jones, a Nemzetközi Kosárlabda Szövetség főtitkára a dr. Hepp Ferenccel közösen lebonyolított sorsolás után a következő szavakkal indította útjára, ahogy fogalmazott „a bajnokságok bajnokságát”: „És amint Monte Carloban mondják, mindenki tett, nincs tovább. Most a játékosoké a szó.”

„Úri módra megkaptuk a labdarúgók világ szeme elől elzárt öltözőjét. Megkaptuk? Simi megfűzte a gondnokot, mondván »Csak nem fog bennünket szégyenszemre egy másodosztályú öltözőbe költöztetni?« A hatalmas és minden más esetben roppant kényelmes barna bőrfotelekben pillanatról pillanatra

zsugorodtunk össze, ahogy Kutas István mindenható sportvezér a vörösnek addig festők által sem ismert durva árnyalatát magára öltő fejjel ordított velünk. Hirtelen még elvtársnak is megszűntünk lenni, arra tán méltatlanná váltunk (?), »urazott « minket, ami abban a világban nem szerepelt a szótárban és így azonnal erősen feltűnést keltően hangzott. »Uraim, tudják mik maguk? Maguk nem kosárlabdázók! Egy nagydarab szarok! « Akkoriban az nálunk még ismeretlen volt, de gondolom, ezt hívják sportpszichológiának?” – meséli Bencze János, akit mint az első magyar zsákolót tartanak számon. Miközben a játékosok megsemmisültek, a sokak által diktátornak titulált, de a sport világát kívülről-belülről jól ismerő Kutas nagyon is jól tudta, mit csinál. Tudta, hogy nincs veszve semmi, egy „bukta” belefér, hisz még hat meccs van hátra, lehet hol javítani, sőt a cseheket is elkaphatják majd. A görög istenekkel vetekedő dühén túl valami azt súgta neki, hogy így kell fogalmaznia, mert ez majd jobban segít visszaszállni a földre, talán többet ér annál, mintha Az ember tragédiájából idézne. Ilyesmit meg egyébként sem szokott…

A csapat többszörösen leforrázva baktatott a még az országútnál is vénebb Kecske felé. Így hívták a TF régi buszát, amivel Tali bácsi fuvarozta a fiúkat az edzésekre, meccsekre és vissza a hotelba. Tali bácsi nem volt egy Fangio, az akkori idők legnagyobb Forma‒1-es pilótája, ötszörös világbajnok, aki 1955-ben is az autósvilág champion-ja lett (igaz, akkor ki tudott erről itthon?). Türelmetlenségükben egyszer rá is szóltak a játékosok: „Öreg, nyomjad, mert hátul már nyalják a kecskék a buszt.” Így kapta a derék jármű a keresztségben a Kecske nevet. Hát, ha ez a Kecske nyugállományba vonulása előtt elmesélhette volna az összes élményét a kosarasokkal, azt lett volna csak az igazi bestseller.

A busz zötykölődött a pesti éjszakában, a játékosok nem vitatkoztak, egyébként is csak győztes meccsek után szoktak, mindenki szótlanul kuporgott az ülésén, talán azt kívánva, sohase érjenek vissza a szállodába, s egyszer csak Simon, az örök hangulatfelelős a maga öblös hangján megtörte a csendet. Ahogy szokta, úgy harsogta: „Csapatom!” „Csapatom, énekeljük el az ellenfél, hangsúlyozom az ellenfél nótáját” és már kezdte is. A dalárda belekezdett, csak úgy zengett a busz: „Ma megint kikaptunk, Nem mehet ez így tovább! Győzni kell, ha meghalunk is, Győzni kell, az angyalát!”

Azon túl, hogy ez a „manőver” újra csak megmutatta Simon csapatformáló erejét, a dallal messze hangzott az összetartozás, az összetartás ereje is. A „csapatom” kidalolta magából a fájdalmát és átdalolta magát egy másik világba. Mire megérkeztek a szállodába, a pincérek — internet, mobil és tv, azaz hírforrás hiányában — joggal hihették azt, hogy nem történhetett más, csak a szokásos, megint nyertek a fiúk, azaz „mi nyertünk”. Lehet, hogy ez alatt az utazás alatt dőlt el, hogy melyik csapat nyeri végül az Európa-bajnokságot?

Másnap délelőtt Páder kemény edzést vezényelt, és töröltetett a tanítványai memóriájából minden előző esti hibát. Újra és újra vették a leckéket. Az oldódást mutatta, hogy este a lengyelek elleni bemelegítéskor trükközni is mert a csapat, mely külön koreográfiát tanult, hogy egy kis show-val (magyar Harlem) szórakoztassa a nagyérdeműt. Persze Simi járt az élen, többször, mint egy technikás focista, sarokkal indította a ziccerbe indulót. Hatalmas lapátkezeivel úgy fogta meg a labdát, hogy még kitépni sem lehetett onnan. A zsákolás Európában még unikum volt akkoriban, de Bencze két kézzel olykor-olykor megmutatta, mit tud, igaz, csak a bemelegítéskor vetette be a tudományát.

Ezek után helyreállt a rend, a lengyelekre egy 32 pontos méretes zakó várt (98-66)! Bejött Kutas és Páder várakozása, a csehszlovákok kikaptak a lengyelektől, sőt a jugoszlávoktól is, legyőzték viszont a szovjeteket. Eközben a mieink meneteltek, lengyel, olasz, bolgár, majd a jugoszláv csapat – kipipálva.

Csak a csehek és a szovjetek ellen volt negatív a magyarok mérlege. A csehek ellen ezen nem sikerült javítani, de a szovjetek ellen változhat a helyzet. A mieink ledobták magukról a kishitűség púpját, a közönségtől támogatva csordultig teltek önbizalommal, s tudták, hogy az őrségváltáson átesett, megfiatalított a szovjet csapatnak is legalább annyi a veszíteni valója, féljenek hát ők! A tét, első vagy harmadik hely! Még belegondolni is thriller-ízű, hogy az időjárás esetleg miként szólhatott volna bele a történelem menetébe? Vihar esetén ugyanis a meccs a Sportcsarnokba került volna, oda, ahova cipőkanállal sem lehetett volna 2500 nézőnél többet bepasszírozni. De mi lett volna a többi 37ezerrel? A kivetítő feltalálása még egy következő évtizedre várt…

Így jött el a szerencsére viharmentes június 18., a döntő összecsapás napja (nem a döntő, mint ahogy a közhiedelem tartja, hasonlóan a melbourne-i véres szovjet–magyar pólómeccshez, mely után szintén várt még egy meccs a magyarokra) a szovjetek ellen, akiket korábban sohasem sikerült legyőznünk. Végre sikerül-e? Sikerülhet-e? Nagy kérdés, hiszen még Puskásék sem tudtak nyerni ellenük. Egyszer sem – a négyből! A nép nem csak a csapatot, önmagát is feltüzelte, úgy érezték végre kiordíthatták magukból minden fájdalmukat. Ha a TOTO-ban szerepelt volna ez a magyar–szovjet mérkőzés, biztos, hogy a fix egyes lett volna fölényben.

Annak ellenére is, hogy akkoriban csak roppant kevesen képzelték úgy, hogy az oroszokat szabad nekünk megverni. „Elvégre minden, ami jó, az csak onnan jöhet.” Ezzel szemben a játékosok utólag egybehangzóan állították, hogy soha senki nem tiltotta nekik, az oroszok elleni győzelmet. De ha nem úgy történt volna, ahogy, akkor a néppel senki sem értethette volna meg, hogy „nem kellett lefeküdni” nekik.

A csapat tagjai eléggé zárkózottak voltak, ha politikáról esett szó, ezért aztán nem is nagyon erőltették a témát. Az akkori terminológiával szólva a játékosok között „osztályidegenek” is akadtak, mint ahogy a magyar sportban általában az edzők és sportolók között számosan, de egyszerűen nélkülözhetetlenek voltak a remélt sikerek felé vezető úton.

A „Ruszkik haza” kifejeződése még olyan távol volt, mint a díszpáholytól Szibéria, de egy évvel a kiheverhetetlen, népharagot szító, elvesztett berni világbajnoki döntő után megint vibrálni kezdett valami a levegőben. Nem véletlen, hogy feltűnően sok egyen bőrkabátos ember „bújt meg” a közönség soraiban.

„Már a szülői házban belém nevelték, hogy csak a győzelem a valami. Ha csak a kártyában is vesztettem, képes voltam széttépni a zsugát” — mesélte Simon. Az a 12 játékos akkor ebben a szellemben ment ki a pályára, képesek lettek volna mindent odaadni a sikerért, el sem tudták képzelni, hogy az örömét jóformán csak a sportban megtaláló közönség egy éven belül még egy Bernt éljen át, miattuk is.

A második félidő képe sem más. A csehek elleni magyarokat kicserélték, a taktikai és technikai elemek sokasága, a sokmozgásos, gyors, ötletes variációktól és improvizációtól sem mentes játék (miről szólt az angolok elleni 6-3 és 7-1, és miről a magyar vízilabda?), a furfang összekuszálta a szovjeteket, csak futottak az eredmény után, és minden perccel távolabb kerültek attól, hogy hazavihessék az idehozott vándorserleget. Nem hogy ki látott akkor NBA-t, ki tudott akkor az NBA-ről, ahol már rég szórták a tempókat. A magyar közönség meg a szovjetek Gremingerétől, Resetnyikovtól láthatott először ilyet. De ez is kevés. Minden kevés. A magyaros stílus uralkodik, a gyorsaságra épül a játékunk, a palánk alatt ponterőben és fizikai erőben is uralkodnak a mieink (Bencze a maga mázsájával 190 cm-t ugrott magasba), megbízhatóak a távoli dobások, a csapat fizikailag és idegileg felőrölte az ellenfelet, mert, ahogy kap egy kosarat, már szór is helyette egy másik. Nincs felzárkózás!

A tömeg megrészegedett a siker mámorától. Himnikus 82-68 a vége! A munka beért, a csapat meghódította a csúcsok csúcsát! A legyőzöttről azért említsük meg, hogy a következő nyolc Európa-bajnokságot zsinórban nyerték.

Páder János

Magyar Rádió, 1985

Azt azért, amit a Kosárlabda írt az Eb utáni elemzésében, kezeljük kellő kritikával: „E nagyszerű sikerek elérésében döntő szerepet játszott Pártunk útmutatása, nevelőmunkája s a Szovjetunió állandó segítsége.”

Enyhíthette-e a sportszeretők fájdalmát a győzelmetek a foci vb elvesztése után? — kérdezem Benczét. „ Mindenképpen. Főleg amiatt, hogy bizonyságát adtuk, az oroszokat is meg lehet verni, nincs megtiltva. Ez volt a kulcs. Úgy együtt, vagy negyven ezren egy, a következő év alatt beért folyamatnak voltunk a távoli előhírnökei, a kis pontocskái vagy mondjam talán úgy, a lámpásai?” — felelte.

Másnap, vasárnap este nyolckor az Európa-bajnokság legutolsó mérkőzése. A szurkolók a bajnokot jöttek ünnepelni. Várniuk kellett, mert a zivatar után lassan száradt a padló. A románok nem akarták, de nem is tudták elrontani az ünnepet. A meccs 71-60-ra az öreg kontinens újdonsült bajnokáé.

Az eredményhirdetés egy óriási népünnepély.

Az éjszakában talán még varázslatosabban szóló Himnusz után a játékosok, kezükben a kupával átszaladtak a füvön és eltűntek a játékos kijáróban. A közönség üvölt és hajthatatlan, újra látni szeretné újdonsült kedvenceit. A játékosok mentek is volna, hogyne mentek volna szíves örömest, de a dörzsölt Kutas rájuk parancsolt. „Itt maradtok!” Nem engedte tovább a szocialista fiesztát. Jól tudta miért tette, nem akart több olajt önteni a tűzre. Ki tudja, hogy ezzel a döntésével hány embert őrzött meg a családjának. Nem kaptak újabb „munkát” a „csak a parancsot teljesítettem” morc rabosítók, akiknek a saját szemükkel kellett végignézniük azt, ahogy az istenadta nép – igaz, ha csak arra a néhány órára is – felszabadul, feledve búját-bánatát, átéli a boldogságot, és a képmutatást sutba vágva mutatja meg vágyait és valódi önmagát.

Az akkori legfelső párt és állami vezetés visszahúzódott az ünnepléstől. Talán úgy gondolkoztak, hogy nem túl jó pont együtt villogni azokkal, akik a szovjet elvtársakat elverték, és akik ezzel könnyeket csaltak ki több tízezer magyar szemébe. Bízhatunk-e benne, hogy ha valamennyire kényelmetlen is volt nekik ez a helyzet, de azért legalább szégyellni nem szégyellték magukat miatta?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csapat, mely elérte a csillagokat is az égen. Pádert az égbolt felé repítették, és ez a repülés több volt egyszerű szárnyalásnál. Megdicsőült a mester, vele együtt a négy időszakos edzésrendszer, megdicsőült a tervszerű formaidőzítés, de mindennél inkább megdicsőült az az összetartó társaság, mely sok-sok emlékezetesen bohém pillanat mellett létezése minden percével elsősorban a csapategység és a megalkuvás nélküli munka örök szobra. A „CSAPATOM”, így csupa nagybetűvel — mindenki csapata. Több tízezer magyar álmát váltották valóra, amikor mindvégig töretlenül hittek valamiben, ami az út elején oly elérhetetlennek látszott. Egy vízióval gazdagították a hétköznapi embereket, üzenetük az eltaposhatatlanság üzenete. Az Európa-bajnokság után a játékosok elismerésül egy-egy 5000 Ft-os takarékbetétkönyvet kaptak illetve kilencüknek Kiváló Sportolói cím dukált, hárman pedig Érdemes Sportolók lettek. A megismételhetetlen diadal negyven esztendős évfordulóján Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetéssel ismerte el a csapat valamennyi tagját.

Az illetékesek 1956 őszén pazarlásnak tartották Melbourne-be utaztatni a 14 fős Európa-bajnok gárdát, ahogy mondták „egy esetleges 2.-4. helyezés reményében” (hasonlóan nehezen magyarázható módon az itthon maradás sorsára jutott az olimpiai bajnoki címet védő labdarúgó csapat is!).

Ennyi.

Testet, lelket gyötrő seb mindhalálig…